Én még abba a generációba születtem bele, aki filmre kezdett el fotózni. Na persze, nem hivatás szerűen, hanem a családi események dokumetálása volt a cél. Emlékszem, anyukámnak volt egy Minoltája, már a típusára sem emlékszem, vagy arra, hogy cserélhető objektíves volt-e vagy nem. A fekete bőrtokra emlékszem; az illatára és arra, hogy csavar rögzítette a vázhoz. Ezzel a géppel készültek a fotóim gyerekkoromban. Aztán persze a ’90-es években jöttek a filmes kompaktok és 16-17 éves lehettem, amikor először digitális gépet vettünk. Persze semmi dslr, vagy ilyesmi: valami egyszerű ‘point and shoot’. Nagyon sokáig nem érdekelt a fotózás. Egyszerűen nem mozgatott meg annyira a digitális technológia, mint annak idején gyerekkoromban a film betöltése és a több napos várakozás, mire a Fotexben előhívják és papírnagyítás készül szigorúan csak a ‘jó’ képekből. Akkoriban jó képnek tartottuk azt, ahol már legalább az élesség rendben volt 🙂

Kicsivel több mint négy évvel ezelőtt azért vettem meg az első tükörreflexes gépemet, mert meguntam fotósra várni, hogy az elkészült lakberendezési munkáimat lefotózzuk. Ennyire végtelenül profán és praktikus oka volt a dolognak. Az első fotó mégsem enteriőrről készült, hanem a családomról, a gyerekeimről. Elkezdtem fotózni őket és éreztem azt, hogy szeretnék jobb lenni, szeretnék tanulni. A kit objektív után jött a ‘nifty-fifty’, azaz a szent grál: a nagy fényerejű 50mm-es portréobjektív. Aztán a Lightroom és a Photoshop, online és valódi workshopok, még több objektív és végül kevésnek bizonyult a belépő szintű digitális váz.

Megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy akár lehetne ez több is egy hobbinál. Addigra már szemtelenül nagy összeget beleöltem a fotózásba, kicsit rosszul is éreztem magamat, hogy ennyit költök egy szabadidős elfoglaltságra. Folyamatosan ostorztam magam, hogy miért nem tudok megelégedni az addig is tekintélyes számban felhalmozott végzettségeimmel.

Végül egy hirtelen jött érzés által vezérelve, egy nagymarosi családi nyaralás kellős közepén jelentkeztem egy fotográfus OKJ-s képzésre. Rettenetesen féltem és akkor még nem tudtam, hogy a félelem jó dolog; kimozdít a komfortzónámból, cselekedetre késztet. Amíg az iskola elkezdődött és utána is egy darabig mindenfélét fotóztam. Mindennek meg akartam hagyni a lehetőséget, hogy hasson rám, kiváltson valamilyen pozitív vagy negatív megtapasztalást.

Aztán 2018 karácsonyán született meg az a pár képből álló sorozat, ami miatt ez a bejegyzés íródott. (katt a képekre)

Megláttam a saját képeimben azt a világot, ami újra annyira lázba hozott, mint gyerekkoromban a 35mm-es film betöltésre a gépbe. Azt sem tudtam, mit csináljak, hova forduljak, ki segítene megmutatni az irányt. Mi ez a stílus? Ki készít ilyen képeket? Egyáltalán fotóz valaki így családokat? Rábukkantam Kirsten Lewis munkásságára és 3 online elérhető workshopjára. Egymás után megnéztem az összeset, elkezdtem követni azokat a fotósokat, akiket ő említett. Valósággal szárnyakat kaptam, amikor megláttam, hogy milyen sok hozzám hasonló ‘fura’ fotós van, akik nem stúdióban, beállított fényekkel szeretnek családokat (vagy bármi mást) fotózni. Különös fintora sorsnak, hogy épp ebben az időszakban kaptam kedvet újra a filmes fotózáshoz, amiért azóta is hálás vagyok Varga Gábor Ákosnak, aki a fotós iskolában volt tanárunk. Ráléptem erre az útra, de közben sorra jöttek az olyan felkérések, megbízások és fotós feladatok, amikben nem éreztem magam önazonosnak. Emlékszem egyszer mutattam egy barátomnak egy Raul Canibano (kubai dokumentarista fotós) képet és azt mondtam, hogy bárcsak én is így fotóznék mindent és mindenkit. Erre az imerősöm csak visszakérdezett: “És mi akadályoz meg benne?”

Mel Robbins amerikai motivációs trénernek van egy nagyon elgondolkodtató mondása: “You are one decision away from a completely different life.” Vagyis egyetlen döntésre vagy egy teljesen másik élettől. Azt hiszem, talán az eddig leírtakból is látszik, hogy mennyire meghatározta ez az egy mondat a fotós pályafutásomat, még úgy is, hogy nem is gondoltam erre soha tudatosan.

Talán ezzel a kicsit hosszúra sikeredett személyes út történetével meg tudtam nektek mutatni, hogy mennyi minden van egy fotóm mögött.

Kíváncsi vagyok, hogy ha egy év múlva nekifogok egy hasonló visszatekintésnek, akkor mi mindenről fogok tudni beszámolni 🙂