You are currently viewing “Jól vagy?”

“Jól vagy?”

Össze sem tudnám számolni, hogy az elmúlt hetekben hányszor és hány embertől kérdeztem meg, hogy jól-van-e. Így ezekkel a szavakkal: “Jól vagy?”. Aztán azt vettem magamon észre, hogy a napok előrehaladtával az “és te?” reflexszerű fonákra egyre nehezebben mondtam, hogy “persze, minden rendben”.

Az első hétbe hatalmas energiákkal vetettem bele magam. Sokat dolgozom itthonról, hozzá vagyok szokva, hogy a laptopommal nézünk farkasszemet akár napi 8-9 órán keresztül is. Igen, hát a munka. Az most nem lesz egy darabig. Van egy ‘fotós füzetem’, mindig magamnál tartom, abba szoktam beleírni, ha szembe jön egy új téma, vagy eszembe jut valami új projekt, amit ki lehet majd bontani. Kinyitottam, megnéztem, mi minden gyűlt össze benne. Van olyan, amit meg tudok valósítani itthon? Nincs. Nem baj. Elég hamar kitaláltam magamnak ezt-azt, a gyerekek is viszonylag jól viselték az összezártságot az első néhány napban; lett egy kimondatlan, nyugodt dinamikája a családunknak: apa home office-ban, gyerekek játszanak, én mellettük. Kicsit még fotóztam is.

Majd lassan, de biztosan elkezdtünk (elkezdtem) belecsúszni a bezártság realitásába, az új felállás rutin lett. Emellett elmaradtak az ingerek, a kapcsolatok, a munka öröme. Jött helyette a körülményes bevásárlás, a mit főzzek, amit mindenki meg is eszik és mikor jutok már 5 percre levegőhöz. És jöttek a #maradjotthon, #otthontanulás és #oviskarantén csoportosulások, a #onlinebusiness minden mennyiségben. A kenyeret sütő, maszkot varró, gyerekeit kreatívan fejlesztő és 15 könyvet kiolvasó superwoman és superman jelenség lett a virtuális teremben – az egyetlen közösségi terében, ami maradt. Gombamód nőttek azok a vállalkozások, amik átálltak online üzemmódba; otthon jógázó, tavaszti nagytakarítást csináló, “légy pozitív!”, “hozd ki a karanténból a legjobbat!”, “miért vagy ma hálás?” történetek peregtek előttem váltakozva a gyomorösszerándító nemzetközi hírekkel. Egyszerre éreztem magam kiváltságosnak, hogy van otthonom, van mit enni, csak az egyikünk vesztette el a munkáját és lettem végtelenül dühös a világra, amiért ez történik.

Rengetegen elkezdték ezt az új helyzetet valamiféle erkölcsi pálcának használni, amit eltörhetnek a másik feje fölött, aki épp nem szuper happy azért, mert végre van ideje megállni és átgondolni az életét, van ideje továbbképezni magát és kreatív ötleteken törni a fejét. A gyerek összefestékezte a kanapét, amíg pisilni voltál? Ne panaszkodj, van pénzetek az ennivaló mellett festékre is. Egyenletesen bevonták sárral a teraszt, amíg sövényt nyírtál? Ne panaszkodj, hiszen van kerted, mások a panel 9. emeleti lakásában vannak bezárva. Az amúgy legfeljebb 40 perces bevásárlás két és fél órára nőtt? Ne panaszkodj, van áruforgalom, tudsz miből válogatni. De jó neked, hogy most egyedül vagy és nem ugrálnak gyerekek a fejeden 0-24-ig! De jó neked, hogy van családod, én itt ülök naphosszat egyedül! Te ma sminkeltél? Nekem még annyira sem volt időm, hogy lezuhanyozzak.

Sokat gondolkodom azon, hogy ezt miért tesszük egymással. Valószínűleg azért, mert magunkkal is ezt tesszük. Valóban: a pozitív mindset és az élet napos oldalára tekintés mozdít előre, ad lendületet. Ezen áll vagy bukik a lelki egészségünk. De mindig így kell érezni magunkat? Amikor a kislányom azt mondja, hogy nagyon hiányzik neki a kedvenc óvónénije, akkor leguggolok hozzá, meghallgatom és hagyom, hogy egy kicsit szomorú legyen. Nem mondom neki, hogy “nézd kislányom, más gyerekek árvaházban nőnek föl, szüleik sincsenek, szedjed szépen össze magad és bírjál ki néhány hetet Julcsi néni nélkül”. Magunkkal miért bánunk sokkal mostohábban? És egymással?

Az érzéseinket nem tudjuk befolyásolni. A cselekedeteinket tudjuk. Ha elfogadjuk azt, hogy az érzéseinkre nincsen befolyásunk – azok olyan öszönös, elementáris erővel törnek fel belőlünk, hogy gyakran még megfogalmazni sem tudjuk, hogy mit érzünk pontosan – , akkor jobb, ha először megpróbáljuk kimondani azokat. Ha kimondjuk, leírjuk, megfogalmazzuk, akkor birtokoljuk. Tulajdonképpen szembenézünk az érzelmeinkkel.

Én a kreatív energiáimat másokból (emberi interakciókból) nyerem. Sok olyan alkotóművész barátom van, akiknél a kreatív folyamat a magányból, a befelefordulásból indul. Én mások által tudok inspirálódni, egy-egy beszélgetésből, közös alkotó munkából, vagy ötletelésből merítek. Minden munkám által folyamatosan töltődöm. Sőt, tavaly nagyjából ilyenkor bevezettem egy új szokást is: ha elakadok, akkor felnyalábolok egy analóg vázat és kimegyek az utcára fotózni. Még véletlenül sem merném ezt megközelítőleg sem street photographynak nevezni – hallom is, ahogy Chripkó Lili felcisszen a Tabán túloldalán – inkább csak úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy az utca az én menekülési útvonalam saját magamtól. Ezért amikor először önkéntesen, majd később felsőbb utasításra szigorúbban is karanténba vonultam, elvágtam a kreativitásom gyökereit. Most pedig tápanyagutánpótlás hiányában szárad ki a fa.

“Jól vagy?”

Nem, nem vagyok jól. Dühös vagyok. Megmagyarázhatatlan és leküzdhetetlen érdektelenséget érzek aziránt, ami most körülvesz engem. Hiányoznak a barátaim, hiányzik a munkám, frusztrál az itthoni társas egyedüllét. Aggódok a jövőm miatt, mert szerintem idén én már nem fogok dolgozni. Féltem a szüleimet, a nagynénémet, a férjem szüleit. Szeretnék már nagyon kilépni az ajtón, bele abba a világba, ami csak az enyém és nem kell megosztanom senki mással.

Ezeket érzem. Ezek azok az érzelmek, amiket nem tudok befolyásolni. És teljesen rendben van, hogy így érzek. Hogy hogyan fordítom mindezt át nyerességgé? Hogyan teremtődik ebből valami érték? Na, az már nagyonis rajtam múlik. Arra, hogy mit teszek, miután a laptopot becsuktam, van befolyásom.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ti hogyan érzitek magatokat. Ha gondoljátok, írjátok meg kommentben.

(Fotó:Nagy Diána)

Vélemény, hozzászólás?