You are currently viewing Don’t you dare! – Avagy a retus visszafogott, de határozott elutasítása

Don’t you dare! – Avagy a retus visszafogott, de határozott elutasítása

A napokban olvastam egy nagyon érdekes cikket a Good Morning Amerika egyik blogján (https://abcnews.go.com/GMA/Culture/kate-winslet-talks-stepping-nude-scenes-allowing-retouching/story?id=78062000), amit aztán Marossy Kriszta is megírt saját történetével kiegészítve a Wmn.hu-n (https://wmn.hu/ugy/55261-ne-mereszeld–mit-uzen-szamunkra-kate-winslet-bator-kiallasa-a-retus-ellen-az-easttowni-rejtelyek-cimu-sorozat-kapcsan?fbclid=IwAR2sBueEXkpZw-V3BSt0b-cM6kVmAJMsZz7V1aEnJhxuFhiPF_FfhpxX1wA)

A story lényegében az, hogy a 45 éves Kate Winslet nem hagyta, hogy a testét digitális utómunkával csinosabbra “varázsolják” legújabb sorozatában és annak promo plakátján. Ez utóbbit kétszer (!) is vissza kellett dobja, mert fiatalabbnak tüntették föl. Amikor a rendező egy intim jelenet kapcsán megjegyezte, hogy Kate kicsit megereszkedett hasát jó lenne némiképp utómunkázni, határozottan és egyértelműen hárította el a színésznő: Ne merészeld!

Az unalomig elcsépeltük már az idealizált, szétesztétizált világ- és nőkép falsságát és mégis nap mint nap szembesülünk azzal, hogy a külsőnkkel szemben támasztott irreális elvárások olyan mélyen beivódtak a kultúránkba, hogy nem lehet elég sokszor és elég hangosan belekiabálni az online térbe, hogy ‘ne merészeld!’.

A fotográfiáról alkotott képünkben hatványozottan jelen van az, hogy a legjobb formánkat szeretnénk felölteni, gyönyörűek, kisimultak, vékonyak szeretnék lenni. Szinte már el is várjuk a fotóstól, hogy olyan pózokba állítson minket, ahol nem látszanak a hurkák, a lógó bőr és a fotózás végén visszafogottan, de határozottan megjegyezzük: azért majd 10 kilót és a szemem alatti ráncokat retusáld le rólam, jó? Tesszük mindezt azért, mert megszámlálhatatlanul ömlenek ránk a filterezett, agyonretusált képek az Instagramról és a magazinok címlapjáról. Ha egyszer rákeresek egy egészséges étel receptjére googleön, onnantól minden közösségi felületemen megjelennek a kéretlen fogyókúrás reklámok, tökéletes testű személyi edzők ‘beach body’ programjai és a sort a végtelenségig lehetne folytatni. Kultúránk részévé vált, hogy 30 fölött nincs élet, csak az lehet szép és vonzó, aki fiatal, feszes a bőre és a nap minden percében tökéletes a frizurája.

A magam 37 évének és családfotográfiával eltöltött időm megtapasztalása az, hogy az tudja szívesen viszontlátni önmagát valódi életet megörökítő képeken, aki egyensúlyban van magával, önazonos, elfogadó és megengedő a külsejével szemben. Nem vagyunk mindig a legjobb formában: az életünk egyes mozzanatai nyomot hagynak rajtunk. A fáradtság, a kimerültség és a stressz meglátszik az arcunkon, amiken éppen keresztül megyünk, ránk rakódnak, a részünkké válnak. Az mer ezzel szembesülni egy-egy képen, aki el tudja fogadni és meg tudja engedni magának, hogy nem lehet mindig minden tökéletesen ‘egyben’. A karantén alatt féltünk, aggódtunk, magányossá váltunk, esetleg egzisztenciálisan a szakadék szélére kerültünk, elfáradtunk és a végtelenségig kifacsaródtunk az otthonoktatásban és bizony fel is szedtünk pár kilót. Ez van.

Sokszor azt tapasztalom (magamon is), hogy nem a jó kérdéseket tesszük föl magunknak. Nem az a kérdés, hogy ‘mikor lesz már vége?’, vagy hogy ‘miért történnek ezek a dolgok velünk?’, ‘miért nézek ki úgy ahogy 2 gyerek után?’, ‘miért vagyok még mindig egyedül?’ stb. Célravezetőbbek azok a kérdések, amik elindítanak valamilyen irányba, lendületet adnak és pozitív irányba billentik a mérleget. ‘Hogyan tudom visszanyerni az aktivitásomat?’ ‘Mit tudok tenni azért, hogy jobban érezzem magam a bőrömben?’ ‘Miért, kiért lehetek hálás?’ Szerintem jó, ha megengedjük magunknak a fájdalmat, mert az is élet része, ne féljünk tőle, ne kerüljük el mindenáron, ne hallgassunk azokra, akik azt mondják ‘engedd el’. Éljük meg, nézzünk vele farkasszemet, aztán dolgozzuk fel és lépjünk ki belőle. Lépjünk túl azon, hogy a korral járnak az öregedés jelei. Lépjünk túl azon, hogy ‘anyatestünk’ van meg karikák a szemünk alatt és amióta szülők lettünk, megannyi ősz hajszálunk is. Legyünk egy kicsit mind Kate Winsletek, aki tökéletesen egyensúlyban van azzal, ahogy 45 évesen kinéz, sőt továbbmegyek: az általa megformált karakterhez is sokkal jobban passzol az ő teste, mint egy 30-as, tökéletes bőrű nőé. Ő ezt tudja és nem fél kiállni mellette. Nem sértődik meg az őt ért kritika miatt, mert elfogadja magát úgy, ahogy van.

Ha az elfogadásnak erre a szintjére el tudunk jutni, akkor nem akarjuk magunkat szupermodellnek látni a rólunk készült képeken sem. Nem feszengünk ülés közben a ‘hashurkák’ miatt, hanem megéljük a pillanatot és az így dokumentált életünk emlékké válik, ahol egy kicsit sem a lógó hasunkra fogunk majd emlékezni, hanem arra, hogy a gyerekünk naponta legalább egyszer kiborította a poharát. Vagy ahogy fürdésnél elárasztotta az egész fürdőszobát. Vagy a nyári medencézésekre és a közös játékra és arra, hogy a nap végén hulla fáradtan rogytunk le a kanapéra. Sokszor az is értékes emlékké válik, hogy túléltünk, végigcsináltunk valamit, ami akkor még óriási súlyként nehezedett a vállunkra.

Nézzünk inkább olyan nőket (férfiakat), akik őszintén, kendőzetlenül felvállalják önmagukat és tükröt mutatnak a társadalomnak: ilyen vagyok most és ez teljesen oké, ne merészeld kiretusálni.

Nekem is van szerencsére sok ilyen anyuka és apuka a portfoliómban, szóval kattintsatok! 🙂

Vélemény, hozzászólás?