You are currently viewing A falu széle

A falu széle

Minden faluban van egy hely, ahova általában csak az megy be, aki ott lakik. Meg a postás a biciklijén. Én is járok egy ilyen utcába nagyjából három éve. Most is oda visz az utam; másfél óra autóval. 60 perc után már ismerős a táj, a falvak, a főút menti házak. Néhány dombon – völgyön át tekereg még az út és már ott is vagyok: jobbra Drégelypalánk. Csütörtök délben nincs nagy élet a faluban, keresztülhajtok rajta és a Drégely vasútállomás után ott a falu vége, a zsákutca. Itt mindig jól megnéznek, hogy ki lehetek, mert ide tényleg csak az jön, aki itt lakik. Megállok a már ismerős házikó előtt, még a kocsiból kiintegetek Angélának, épp a postással beszél. Olyan kitörő, őszinte örömmel várnak, hogy kicsit nehéz is megélni. A ház belső falai minden évben más színűre vannak festve, láttam már mályva színűnek, zöldnek, kéknek, most bézs. Együtt behordjuk a sok holmit, amit vittem és a gyerekek teljes extázisban túrnak bele. Angéla a takarítószereknek örül legjobban, a kislányok a rózsaszín cipőknek és csizmáknak, az anyukáik pedig annak, hogy idén nem kell overált venni télre, mert mindenkinek jutott egy-egy. Iszunk egy kávét és nevetnek rajtam, hogy én cukor nélkül kérem. Társalgunk, megöleljük egymást, kibeszéljük a férfiakat.

Hazafelé azon gondolkodom, hogy mennyi minden tenni való lenne még itt. Én beletöltöttem egy kanálnyi vizet a kiszáradó félben levő tóba, de centiméterekkel kellene emelkednie a vízállásnak.

Hoztam haza képeket is: nem mutathatom meg mindet, de amit igen, azt nagyon szívesen teszem. Talán így is látszik a boldogság és a szeretet.

Október 17-e a szegénység elleni küzdelem világnapja.

 

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?